KaliberInfo

Könyvajánló: A Mesterlövész

Simonyi Ottó: A Mesterlövész

 

Van-e széles e hazának fegyveres társadalmában olyan, aki nem ismeri Simonyi Ottó nevét? Szerintem nincs. Éppen ezért fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a cikk címében olvasható című, és “Vadászatról és sportlövészetről” alcímű könyvét.

 

“A magyar Chuck Norris”?

 

Egyébként a könyv első felében felvázolt életutat és elért eredményeket olvasva könnyedén lehetett volna egy bulvárosabb alcímet is adni a műnek, utalva az amerikai akciósztárra. De Chuck vélhetően jobb pörgőrúgásban (bár ez sem biztos), míg az ezredes úr nyilvánvalóan jobban tud lőni, sőt oktatni is azt, hogyan kell lőni. Mert bizony a könyv első része mindenki más esetében gyanús dicsekvésnek hatna, de mi, akiknek élőben vagy akár felvételről volt módunk látni azt, hogy Simonyi Ottó hogyan tud lőni, nincsenek kétségeink a leírtak valóságtartalmát illetően.  Igaz, a szerző is rögzíti, hogy csak olyan lőeredményeiről számol be a könyvben, melyekre több tanúja is van.

 

Katonából rendőr

 

Magának az életútnak az alapsztorija nagyon is átlagosnak, jellemzőnek tekinthető a magyar viszonylatban. Egyik nagypapa rendőr volt (a másik erdész), gyerekkorban a csúzliba és légpuskába és velük a lövészetbe beleszerelmesedés tehát már csak genetikailag is adott volt. A katonai középfokú oktatás majd a honvédtiszti pálya természetesen következett ebből. Van egy olyan embertípus, akinek a katonai fegyelem, az állandó rendszeresség csak nyűg és mindig lázadni akar ellene, míg vannak, akik ebben az életformában találják meg kiteljesedésüket. Nem kétséges, hogy a szerző hova sorolható.

 

 

De nem elégedett meg a hétköznapi katonaélet kihívásaival, mert versenyzett, és nem csak lövészsportban, hanem akár kézigránátdobásban is – mint olvasható, ezek a lövészsportok többnyire nem a klasszikus olimpiai, hanem nagyon is katonai számok voltak. Lásd AMD-65 gépkarabély sorozatra állítva, beforduló célra. Igaz, az egykezes pisztolylövészet meg már mai szemmel megmosolyogtatóan pontlövész vonal. Már honvédtiszti képzés során elkezdett bemutatókat lőni, melyek gyakran olyan hihetetlen lőkészségről tettek tanúbizonyságot, hogy külföldi látogatók csak hitetlenkedtek. Ez a jelenség, és az ismételt bizonyítás vágya folyamatosan ismétlődő motívum egyébként.

Ugyancsak az, hogy a könyvből kiderül, hogy a szerzőben milyen elemi vágy él aziránt, hogy tudását ne csak gyarapíthassa, de továbbadhassa, hogy oktathasson, taníthasson. Még akkor is, ha ehhez a teljes tanmenetet neki kell összeállítania nulláról és gyakorlatilag néha hardver oldalról sincsenek meg a feltételek.

Már az 1980-as évek végén szeretett volna benyújtani egy újítást a PKM géppuskára felszerelhető mellső pisztolymarkolatra, de kiverte vele a biztosítékot feljebbvalóinál – aztán nézzünk meg egy M60E3-at, vagy egy Negev-et pár évvel késsőbb. De a katonai főiskolán kitiltották a sportlőtérről is, mert “cowboykodott”, valamint megállapították, hogy nincs tehetsége a pisztolylövészethez…

Nem véletlen, hogy hamarosan átnyergel az 1987-ben létrehozott rendőrségi Komondor Kommandóhoz – egyben ez már a rendszerváltás ideje is, tehát a világ kinyílik egy fiatal, ambiciózus tiszt előtt.

Az első belgiumi kombat-jellegű lövészversenyre hamarosan beküzdötte magát (Hajdu János és Somogyvári Miklós társaságában), úgy, hogy ekkor a BM szolgálati pisztoly versenyeken még egy kézzel 20 lövést 20 méterről 10 perc alatt lőttek. Belgiumban pedig élethű díszletek közt kellett mozgó célokra lőni, időnként sötétben is. 440 indulóból hetedik lett. Ezt aztán külföldi versenyek és kiképzések sokasága követte.

Ezen versenyek és külföldi, köztük izraeli lőkiképzőktől ellesettek alapján kezdték el rendőri lőkiképzés hazai megreformálását. Fontos eleme a könyvnek, hogy az olvasmányos, bár néhol katonásan szigorú stílusa mellett ad egyfajta korképet az 1980-as, 90-es évek rögvalóságáról. Sokszor végződik azonban úgy az adott képzési formáról szóló rész, hogy “X évig követte tanfolyam, aztán átszervezés történt”.

 

Fura külföldiből mesteri mesterlövész

 

A könyvben érdekes megfigyelni azt a pályaívet is, ahogy az 1990-es évek elején még teljesen alkalmatlan felszereléssel külföldi rendvédelmi lőversenyeken indulva még megmosolyogták a rendezők a szerzőt, gyakran lebeszélni akarván az indulásról. Majd egy osztrák LE/MIL mesterlövészversenyből kinövi magát a 2000-es évek elejére itthon a Mesterlövész Világkupa versenysorozat, és ekkor már senki nem mosolyog a magyarokon.

 

 

Persze a technika még gyakran ekkor sem volt az igazi, nem kis részben a hazai rendőri fizetések és a profi távcső meg lőszerek ára közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Sajnos a szolgálati fegyverek még ekkor sem voltak alkalmasak a valódi versenyképességhez.

Aztán a TEK megalakulása után oda átkerülve kap szabad kezet egy valódi mesterlövész egység létrehozására Simonyi Ottó. Itt egy teljesen más szemléletet kell meghonosítania, érdemes idemásolni az ars poeticáját ezzel kapcsolatban:

“A mesterlövésznek minden nap, minden percében készen kell állnia arra a lövésre, ami megmenti egy vagy több ember életét. Nem számít, hogy hogyan érzi magát, vannak-e problémái. Csak egy számít, mégpedig az, hogy vétlen életeket mentsen és vigyázzon társaira.”

A hab a tortán pedig valószínűleg a légilövész – helikopter fedélzeti mesterlövész – képesség kialakítása volt, amikor mozgó, esetleg mélyrepülésben közeledő helikopterből kell lőni.

 

Ez tulajdonképpen két könyv!

 

A filmbe illő szakmai pálya taglalása után a könyv második fele teljesen más irányba indul el. Én úgy mondanám, hogy ez a mű valójában kettő könyv. Az egyik Simonyi ezredes életútja, egyes szám első személyben, a másik pedig egyfajta tanácsadó-kiképző kézikönyv.

Ebben pedig a szaktudás igen komoly mélysége mellett az is megjelenik, hogyan tudja ezt a szerző strukturáltan átadni és közérthetően megfogalmazni. Természetesen ez a második rész sokkal komolyabb figyelmet követel meg az olvasótól, ez nem habkönnyű nyáresti olvasmány, itt komoly fizikai fogalmakat és folyamatokat kell megérteni.

Ebben a második részben az ágyazások, csőkontúrok, gáznyomások, bel- és külballisztika, terminális ballisztika szerepel vastagon – szerencsére számos magyarázó ábrával és képpel. Ennél is fontosabb talán, hogy olyan praktikus tanácsok is vannak benne, amelyeket nem csak egy gyakorló mesterlövész, hanem egy sportlövő vagy egy vadász is hasznosítani tud. Van külön alfejezet a vadászpuska kiválasztására, vagy a távcsőszerelékek és a jellemzőbb biztosítószerkezetek megismerésére is. De sokat tanulhatunk a lövedékfajtákról és a puska-távcső-lőszer rendszer belövésének, összehangolásának folyamatáról is.

 

 

A hangtompítókról szóló fejezet persze sajnos hazánkban még erősen a soha be nem teljesülő vágyálom kategóriát testesíti meg, ha sportlövő vagy sportvadász szemszögből nézzük, de egy mesterlövésznek nagyon is releváns.

Magam örömmel látnám ezt a második részt egy hosszú huzagolt csövű lőfegyver fegyvervizsga tankönyveként, és akkor lehet, hogy a hatósági vizsga számonkérő része sem akörül forogna, hogy hány napon belül és mit kell és melyik hatósághoz bejelenteni.

 

41 méter és ősz hajszálak

 

A rendőri és a katonai mesterlövész jellemző feladata közti különbséget jól érzékelteti a könyvben két információ. Az egyik, hogy az FBI sokéves statisztikái alapján a rendőri mesterlövészfegyver-használat átlagos lőtávolsága nem több, mint 41 méter. A másik, hogy Simonyi Ottó saját bevallása szerint ősz hajszálai egy részét a Dragunov katonai távcsöves öntöltő puska, illetve annak hitványsága okozta. A könyv végén levő, a legendákkal leszámoló nagy fejezetben ugyanis ilyen személyes élmények is sorra kerülnek. És persze megtudhatjuk milyen fegyverrel szeret legjobban lőni…

 

Vass Gábor